Termékkategóriák

Magyar népmesék értelmezése

A király kenyere

2020.06.22.

Jót s jól, ebben áll a nagy titok.

A király kenyere című mese a Magyar népmesék rajzfilmsorozatból ismert, de írott változata – mely talán a rajzfilm egyik lehetséges forrása volt – olvasható Mátyás király kenyere cím alatt a Madárkereső királyfiak című mesegyűjteményben is. Megint olyan mesével találtuk magunkat szemben, mely önmagában is érdekes, de elképzelhetetlenül sok területen további gondolkodásra, elmélkedésre késztetett. Ha alkalmanként messzire kanyarodtunk, az nem a fantázia műve, hanem a mese megtermékenyítő erejének tudható be.

 

A népmese hőse nem akárki – ő a király szakácsa. A mese szerint tele van ötletekkel, kreatív, alkotókész és szereti a kihívásokat. Érezhetően szereti a munkáját, kukták seregét irányítja és minden bizonnyal finomabbnál finomabb étkek kerülnek ki a keze alól.  Úgy tűnik, jó helyen van jó időben és érti is a dolgát. Valami azonban még sincs rendben. A szakács nehéz helyzetbe kerül, válságba jut. Hiába minden igyekezete, a király folyton elégedetlen a feltálalt fogásokkal. Mert megunta már, hogy neki csupa különleges ételt, amolyan „zsannamannát” szolgálnak fel… Nem múlik el ebéd, hogy a király ne éreztetné elégedetlenségét.

 

Ebben az állapotban a szakács könnyen hasonlatossá válhat ahhoz a kocsmároshoz, akinek tele van a pincéje jobbnál jobb borokkal, de egy idő után már nem meri a hordókat csapra verni, mert attól fél, hogy azok nem lesznek elég jók a vendégei számára. A vendégek aztán szomjasan – és elégedetlenül – távoznak, majd elmaradoznak, mígnem végleg kiürülhet a kocsma. És ahogyan a jó bor megecetesedik, ez igaz lehet az élet más területein is: az ötletek elavulnak a szép szabású ruhák kimennek a divatból, a gondolatokat elmondja más és így tovább…

 

Nagy baj az is, hogy a szakács lendülete is lassan alábbhagyhat, sem elhivatottsága, sem főzőtudománya nem nyújt ebben a kiélezett helyzetben számára biztonságot. Nem hiába mondják: a hitet, hogy mindennel megbirkózol, védeni és táplálni kell. Védeni a „lehúzó” negatív energiák elől, táplálni újabb feladatokkal, teendőkkel, tennivalókkal. És kell a sikerélmény is. Ha a siker élménye tartósan távol marad, akkor válhat igazán fojtóvá a konyhai gőz…

 

Okkal merülhet fel a kérdés: vajon miért nem kérdezi meg a szakács a királytól, pontosan mit szeretne? Valami mást? Mi a baj azzal, amit felszolgál? Talán azért, mert sokszor az ilyen egyenes kérdést a legnehezebb feltenni – ezen a ponton megint a félelmeink kerülnek terítékre. Mit fog gondolni a király, netán azt, hogy ötlettelenné vált? Még belegondolni is rossz – talán így vélekedik a szakács – ha a király fejében megfordul (hát még ha szöget is üt benne): hogy ő nem is érdemli meg ezt a posztot, és a király szakácsa címet… mi lesz akkor! Ha ismerősek ezek a mai modern világtól sem idegen félelmek, az talán nem a véletlen műve. (Köztünk legyen szólva: a király is igazán kinyithatná a száját, nem esne le a korona a fejéről. Végül is ő tudja a legjobban mi baja az ennivalóval, de morogni mindig könnyebb, egyszerűbb, mint megfogalmazni, hát még kimondani a bajunkat.)

 

De térjünk vissza a szakácshoz, mert most ő van – stílszerűen mondva – terítéken. Miért nem kérdez, ez a kérdés?

 

Pedig kérdezni nem szégyen. Mennyi mesét ismerünk, amiben a hős útja egyenesen ez: menni tovább és kérdezni, újra meg újra, míg választ nem nyer… Anyókától, öreg koldustól, a mellé szegődő elvarázsolt macskacicótól, Nap atyától, a Szél anyjától, a Hargita szelétől… Hogyan is mondja a mese: „száján az ember messzire mehet… és hogy többet ér egy kérdés száz keresésénél… (pl. A pelikánmadár). A mesehősnek ilyenkor többnyire elképzelése sincs, mihez kezdjen. Hol, merre találja a sárkány által elragadott királylányt, merre keresse az Erdőzöldítő és mezővirágoztató királykisasszonyt, akiről még senki sem hallott semmit… A hite, bizalma átsegíti őt minden akadályon. 

 

A szakács egyébként alappal bízhatna magában,

a képességeiben, az erőforrásaiban.

De mindenki elbizonytalanodik olykor.

 

Milyen furcsa paradoxonnak lehetünk tanúi: ha egy eleve erős ember erősen kételkedik magában, akkor törvényszerű az is, hogy nagy erőket mozgat meg – csakhogy ezúttal maga ellen. Ha valaki nagyon erősen kételkedik magában, akkor nehéz dolga lesz a kilábalással is. Mert ez a kétely is olyan métely, mely eszközökben nemigen válogat… A minden egyes nap visszaküldött ételek megcibálják a legerősebb hitet és megingatják a mégoly sziklaszilárdnak tűnő felépítményt is. Ördögi körbe kerül, gúzsba kötik saját kétségei – kételkedése, megrendült bizalma a saját erejében.

 

Éppen ezért kell leszállni ugyanarra az alapra, melyre ez a bizonyos épület (értve alatta: amit már eddig teremtett, alkotott, emelt) maga is építve van. E szókép alatt lényegében a szakács által elért eredményeket értjük. Azt, ami a munkája gyümölcse, az, hogy a királyi udvarig jutott.

 

Nagy hiba, ha nem bízik a képességeiben – nem hagyhatja,

hogy a kétségek, a vélt elvárások,

a „mit gondolnak (gondolhatnak) mások” gondolkodás elszívja az erejét.

 

Bíznia kell az erőforrásaiban, mást nem tehet.

 

Megoldókészség, megalapozott tudás, elmélyült alkotómunka, a „mindenre odafigyelés” egy szakácsnak a vérében van. Mert dolgozni csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen… tényleg csak úgy érdemes. Semmi kétség, ez egy nagy igazság. Alapanyagok ismerete és tisztelete a velük való munka előfeltétele. Alapos tudás, sok gyakorlás, a környezet figyelembe vétele. Amivel, ahogyan, ahol dolgozik, mind fontos. Aztán: egyensúly és arányérzék. A körülötte lévő világ egészére és nem csak annak egy egy-egy szeletére kell figyelnie. A rész – részlet – is csak az egész okán lehet értelmes. Így tanítja a magyar népmesék sokasága, a király szakácsának is. A szó szoros értelmében összpontosítania kell, történjék bármi. És hinnie kell mindenekelőtt magában – ami bent, az kint – ha nem ismeri, nem becsüli önmagát, menthetetlenül bajba sodródik. Bíznia kell az erőforrásaiban, a képességeiben. Nehézségek ide vagy oda.

 

Képességei a paripák – mondhatnánk Weöres Sándor után szabadon – melyek bárhová elviszik őt. Mindegy, teszi hozzá a költő, hogy képességeid mekkorák: a lényeg, hogy ezeket csiszoltabbá, összecsengőbbé tedd. A szakács mesebeli példája a történetet ily módon közvetítve minden élethelyzetre alkalmazható példázatot fogalmaz meg.

 

A szakács vélhetően nem érdemtelenül a király szakácsa. (Ezt a magunk szakállára egyébként már meg is előlegeztük neki.) Nagy munkabírású, alkotóképes és teremteni kész, akinek ég a keze alatt a munka (rossz az, aki rosszra gondol…). Újra és újra nekifut a feladatnak, bár a király egyre türelmetlenebb – a „munkahelyi hangulat” egyre feszültebb… Igyekszik, hogy a királynak eleget tegyen – hogy a felséges úr napról napra jobbat egyen… És könnyen lehet, hogy ezen a ponton csúszik el.

 

Meglehet,

 

a szakács nem jól látja, mi kell a királynak. Könnyen előfordulhat, hogy a szakácsot vélt elvárások vezetik,

 

csak azt hiszi, hogy tudja, mit szeretne a király. Téved arra nézve, mit várnak el tőle, elsősorban a király, és a külvilág is általában! Itt is látható – belegondolhatunk – hogy milyen erős azoknak a beidegződéseknek a hatása, amelyeket megszokásból meg sem merünk mozdítani. Tőle, a király szakácsától azt várja el a világ – gondolja – hogy az uralkodónak csak különleges ételeket szolgáljon fel, ráadásul egyre különlegesebbeket… De miért gondolnánk, hogy csak a bonyolult, a cicomázott, a legdrágább, legkülönlegesebb alapanyagokból stb. összerakott eredmény lehet jó? Azért, mert király, neki csak ez felelne meg?

 

Álljunk meg egy szóra… Hiszen a király is valami olyat mondott, a mese elején, hogy ezeket megunta már. Nem? Olyat hozzon a szakács, amit ő még nem evett – de azért jó is legyen! Lehet, hogy meg is van a megoldás. Észre sem veszi a szakács, hogy túlbonyolítja a feladatát.

 

Talán nem veszi észre, hogy már túl sok a jóból. A sok mesterfogás – mézben sült, vajban párolt rafinéria – elfeledteti vele a lényeget: a király is egy jót szeretne már enni.  

 

Pedig ott van a szakács orra előtt a megoldás. A jó kenyér. Egyszerű: víz, liszt, só és kovász. Amikor pattanásig feszül a helyzet és már a nyakán érzi a hóhér bárdját, menekülni kényszerül. Nem visz magával aranyat-ezüstöt, csak egy jó darab maga sütötte kenyeret. Nem sült libát, nem is tegnapról maradt mézes-mustáros csirkemellet, marinált fürjtojást vagy egyebet csomagol, hanem kenyeret, amit ő maga készített. Látja az értékét, a lelke mélyén tudja, mekkora erőt birtokol a mindennapokban, csak éppen

 

az állandósult küzdelem a király asztala körül kiveszi minden erejét.

Ezért nem tudja a nyomasztó gondok közepette helyén kezelni,

nem tudja igazán értékelni ezt az értéket.

 

Nem látja a fától az erdőt. Amikor a király igénye egyre űzi, hajtja, ő nem mer más módszert alkalmazni, nem mer technikát váltani. Elmondtuk az egyik – általunk vélt – lehetséges okot. Nem rosszul kellene főzni-sütni (nem ezt mondjuk) hanem másként. Ez a másként most, talán: bonyolult helyett egyszerűen.

 

Ez így roppant egyszerűen hangzik. Talán igaz is. De az is kiviláglik a meséből, hogy hosszú időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a végkifejlet ennyire szerencsésnek legyen mondható. A válságnak el kellett mélyülnie, a körülményeknek meg kellett érniük ahhoz, hogy a mese csúcspontján – amikor a király elé hullik a fán gubbasztó szakács hóna alól a kenyér – mindenki megfelelően, mondhatni „meseszerűen” reagáljon. A szakács elmozdult az őt magát teljesen megbénító, gúzsba kötő környezetből és nem mellesleg a király is megéhezett. Így biztosan megtanulja értékelni az egyszerűt is, amit eddig a sok finom – különlegesebbnél különlegesebb – étel mellett nélkülöznie kellett.

 

A megoldáshoz – oldódáshoz – idő kell, s az is fontos, hogy a belső változások a tanulnivalók mentén minden érintettben meginduljanak.

vissza

Kapcsolat

A honlap tulajdonosa:

Hatra Mag Kft.

Leszkovenné Nagy Andrea

ügyvezető

3533 Miskolc, Szervezet u. 34.

Tel: +36-70/607-3222
E-mail: hatramag@gmail.com

Miskolci Törvényszék Cégbírósága

Cg.: 05-09-018354

adószám: 14915000-1-05