A magyar népmesékről Berze Nagy János nyomán

2016.10.17.

Nemrégiben ünnepeltük a magyar népmese napját, melyet Benedek Elek születése napjához kötünk. Ez az év azonban egy másik nagy meseértő lélek, Berze Nagy János nevét is idézi, ő ugyanis 1946-ban, vagyis kereken hetven éve halt meg. Az alábbi néhány sorral rá is emlékezünk.

Berze Nagy János A bűbájos lakat címet viselő gyűjteményében (pontosabban gyűjtéseiből válogatott kötetben), mely két korábbi összeállítás, a Szőlőszem királyfi és a Sárkányölő Sebestyén együttese számos nagyon szép mese olvasható.

Az egyik ilyen, talán keveset idézett mese Az aranyparázs, mely főmotívuma mellett a „nyelvi-lelki” kapcsolatteremtés egyik nagyon szép példáját adja (más mesegyűjtésben Az arannyá vált parázs címmel is olvastam). A mese kiindulópontja ismerős: „volt egyszer két testvér, az egyik nagyon gazdag volt, a másik nagyon szegény.” A gazdag testvér nem segített a szegényen, még ha éheztek a gyermekei, akkor sem. Egy alkalommal felkerekedett a szomszéd faluba, dolgozni. Hazafelé az erdőn keresztül ment, s megpihent egy öregember mellett a tűznél. Köszönti őt, majd az öreg kérdésére („hát te merre jársz”) elpanaszolta a bánatát, aztán elköszönt az öregtől és hazament.

Olyan érzésünk van a mese olvasása közben, hogy a szegény ember szinte kiöntötte a lelkét az öreg egyetlen szavára. A néprajzkutató Berze tudja, hogy ennek óriási jelentősége van. Magyar szólásaink és folklore című írásában (annak is I. részében) foglalkozik a lélekhez kötődő hiedelmekkel, szólásokkal. Ezek között – ehelyütt csak röviden szólva – a kivenni a lelket és a lelket önteni valakibe fordulatok is felkeltik a figyelmét. Az aranyparázs című mesében a szegény ember kiönti a lelkét, amit úgy érthetünk, hogy megmutatja, mi az, ami a leginkább bántja, ami fájdalmat okoz neki: ami már nagyon nyomja a lelkét. Meg is könnyebbül, a fájdalom kimutatása sokszor a gyógyuláshoz vezető első lépés. Egy ismert székely szólás szerint (Berze Nagy közlés ez is) a „meghozza a lelkit” kifejezés azt jelenti, hogy megnyugtat valakit.

A szegény ember is így indul el a tűztől, majd otthonról tér vissza az öreghez, ezúttal csak egy kis parázsért (mert még tüzet sem tudnak otthon gyújtani, nincs mivel). Az öreg ad is parazsat és egy jótanácsot: „ami nem fér a tűzhelybe, terítsd szét az udvarban.” Az ember – anélkül, hogy kérdezősködne: ugyan minek, nem ég le a házam?, hogy jut kendnek ilyen az eszébe – megfogadja a jó szót és reggelre a tűzhely is és az udvar is tele van arannyal.

Érdekes egyébként – közbevetőleg jegyezve meg – hogy a Jézus személyéhez kötődő ún. legendamesék és a magyar népmesék között milyen nagy számban fordul elő az a motívum, amikor a segítő „csak” a jó tanácsot közli a mesehőssel, de nem tartja (sem a segítő, sem maga a mese) szükségesnek azt, hogy magyarázatot is tegyen hozzá. Ennek egyik oka, hogy nem kell mindent megmagyarázni, és semmiképpen nem szabad az összefüggéseket túlmagyarázni. Akkor sem, ha a tanács – melyről érezhető, hogy nem üres beszéd – érthetetlen, ésszel (!) fel nem fogható (miért kellene a parazsat szétteríteni az udvaron, vagy A két juhosgazda című – nem Berze Nagy gyűjtésű – mesében mi okból kellene az elfogyasztott birka csontjait az udvaron szétszórni…). Hasonló példákat nagy számmal találunk a mesékben (egy – ugyancsak A bűbájos lakatban olvasható – másik mese, Az öregember három szava szintén érdekes történet).

Ezekben a mesékben sokszor nagyon finom jelzések utalnak arra, hogy a tanácsot jó lesz megfogadni – akkor is, ha nem értjük át elsőre (talán másodikra sem) annak értelmét. Az aranyparázs meséjében szinte közbevetőleg meg is jegyzi a mesemondó, hogy csodálkozott is rajta a szegény ember, milyen jó meleg lett attól a kis parázstól a házban (eszébe is jutott, mit mondott az öreg és a felét ki is vitte az udvarra). Az öregember három szava című mesében pedig a csak aranyért szól az öreg, amit mond, az amolyan „nagy igazság” (az esti haragot tedd el reggelre) vagy éppen „se füle se farka” (kinek mije van, le ne tagadja), mégis szöget üt a katona fejében, aki odaadja mindhárom aranyát az öregembernek. És a meséből kiderül, hogy minden szónak a megfelelő időben, helyen és a megfelelő (kellő) helyzetben megmutatkozik az értelme.

Ha egy utolsó gondolat erejéig visszatérünk az arannyá vált parázsról szóló meséhez, akkor érdemes odafigyelni arra is, hogy ez az átlényegítés, vagyis parázsból arannyá (a juhosgazdák meséjében csontokból élő nyájjá) csak lélekkel (jó szívvel, jó szándékkal stb.) működik, másként nem. Az irigy testvér ugyanabból a parázsból nem csinál aranyat, még a háza is leég, a zsugori juhosgazda hiába öli le száz juhát, azok csontjaiból nem támad nyáj, el is szegényedik. De malacbőrből sem bújik ki minden esetben gyönyőrű menyasszony (Malac Julcsa meséje, egy palóc változatban).

A kötet címadó meséje – A bűbájos lakat – is nagyon szép népmese, mely megérdemli és meghálálja a figyelmet. Ehelyütt azonban nem bocsátkozunk a mesei mondandó felfejtésébe, ehelyett Berze Nagy János néprajzkutatói tevékenységébe pillantunk be a mese apropóján, vagy éppen a mesét hívjuk bizonyságul. Említett írásában anélkül, hogy utalna a konkrét mesére tárgyalja azt a mondást, hogy „hova az ördög maga nem mehet, vénasszonyt küld maga helyett.” Emlékezünk csak: a legény által nagy furfanggal ellopott, megszerzett bűbájos lakatot, melyben tizenkét ördög ereje lakik, az ördögök cimborája, egy vénséges vén boszorkány szerzi vissza csellel az ördögöknek.

A kötetbeli – és más – mesékről vég nélkül beszélhetnénk. Nagyon érdekes még a Gyöngyharmat János című mese, melyben olyan szép nyelvi fordulatok, szókapcsolatok vagy szólások jelennek meg, melyek mellett a magyar nyelv szerelmesei nem mehetnek el. Meggyőződésem, hogy a szellemi néprajz mellett népnyelvkutatással is foglalkozó Berze Nagy János is örömmel jegyezte le ezeket. Itt van mindjárt a nagyon kifejező, ma is használatos „egyet sem szólt, azt is halkan mondta” kifejezés – csendesen beszédes. A másik egy személyes kedvencem. Gyöngyharmat János elalszik, de megérzi, hogy két királyfi mellette éppen róla beszélget, erre felébred. Ezt a jelenetet a mesei népnyelv tömören így fejezi ki: „fölérzett a beszélgetésre.” Nem gyönyörű?

A gyűjteményben még sok szép mese olvasható: a Csóré királyfi, Balog Bandi (mely a Benedek Elek gyűjtésében olvasható A hétszépségű királykisasszony rövidebb változata), A furfangos királykisasszony és a Bajuszpödri Bandi társaikkal együtt mind-mind népmesekincsünk gyöngyszemei. 

vissza